plüssök, babák, autók, cumik vagy más egyéb tárgyak segítik, hogy a gyermek, - aki a szülei és a felnőttek figyelmétől, gondoskodásától jó darabig függ -, megtalálja a biztonságát. Felnőttkorunkban is sokszor jól esik az élet viszonylagos kiszámíthatósága. Vannak olyan emberek, akik nem tudnak elszakadni a külső körülményektől, akik megpróbálnak állandóan rendet tartani maguk körül, így érzik magukat biztonságban. A rend szót itt átvitt értelemben is használhatjuk. A kényszerbetegségben szenvedő emberek szemében egy helyzet mindaddig veszélyesnek minősül, amíg nem sikerül annak az ellenkezőjét bebizonyítani.

Egy másik jellemző alapfeltevése a kényszerbetegeknek, hogy ha egy késztetés, gondolat, vágy felmerül bennük, akkor nem lehetnek biztosak, hogy valóban nem fog-e ez a dolog megtörténni velünk. A beteg irreálisan felelősnek érzi magát a számára szörnyű gondolatokért (amik egy egészséges ember nem értékel így), a kényszercselekvések ezeknek a gondolatoknak az elhárítását szolgálják, amelyek ideig-óráig hatékonyak, azután kezdődik minden előröl.

A kényszerbetegségre tehát jellemzőek a kényszergondolatok (obszessziók) és a kényszercselekvések (kompulziók). A betegség neve obszesszív-kompulzív zavar (OCD). Akkor diagnosztizálhatjuk a betegséget, ha a személy egy nap legalább egy órát tölt kényszercselekvéssel/gondolatokkal. Ez általában több időt tesz ki, ami nagyon megnehezítheti a beteg életét, olyannyira, hogy életvitele akár teljesen felborulhat. Gondoljuk csak el, ha egy kényszerbeteg el kezd takarítani, addig nem tudja abbahagyni, amíg minden tökéletesen nem tündököl, vagy a rendrakás esetében nincs minden rendbe rakva.

A kényszergondolatok a következők lehetnek :

1. valamilyen fertőzéstől való félelem (45 %)
2. kóros döntésképtelenség (42%)
3. betegségtől való félelem (36%)
4. szimmetria/ rend igénye (31%)
5. agresszív gondolatok (28%)
6. szexuális kényszergondolatok (26%)

 

A kényszercselekvések a következők lehetnek :

A kényszerbetegség a 4. leggyakoribb pszichés betegség, minden 40-50. embert érint, férfit, nőt egyaránt. A betegek sajnos a tünetek megjelenését követően átlagosan 7,5 évvel fordulnak orvoshoz, mert viselkedésüket szégyellik, pedig minél korábban felismerik a betegséget, és minél hamarabb kezdik el kezelni, annál rövidebb a gyógyulási idő, ami így is legtöbbször hosszú. A kényszerbetegség kialakulásában szerepe lehet a gyermekkori szorongásos élményeknek, vagy pszichotraumáknak (szülők válása, haláleset, súlyos betegség stb.).

 

Ha a környezetünkben valakinél felismerjük a fenti tüneteket, a következőket ajánlatos tenni:

Próbálja meg rábeszélni az illetőt, hogy forduljon szakemberhez, és ne hibáztassa a beteget a - néha nagyon nehezen elviselhető - tünetekért. Ne vállaljunk részt a kényszerekben, mert ezzel nem segítünk a betegen, hanem éppen ellenkezőleg, fenntartjuk a betegséget. Minden apró eredményt dicsérjünk meg, erősítsük meg a kényszeres pácienst abban a hitben, hogy meg fog tudni gyógyulni.